Hárman lépnek a deszkákra: a színházigazgató, a drámaköltő és a komédiás. A 41. sor tanúsága szerint a nézők „Már ott ülnek magasra vont szemöldökkel”, és várják, hogy elkezdődjék a „világdráma”, mely a Faustból az alkotók szándéka szerint ki kell kerekedjék. „Ragyogjon a kis és a nagy égi Fény, / A csillagokból van rogyásig, / Vannak vizek, tüzek, sziklafal sem hiányzik, / Van állat, madár s mindenféle lény. / Szűk bódénkba így fér bele / A Teremtés egész köre. / Óvatos gyorsasággal járva végig, / Juss égből földön át pokolfenékig!” (235–242. sor)

A Faust világra, avagy létrejövetele tehát olyan keletkezés, amely egyúttal az egész világot mennybolttól a pokolig előhívja, és mindez teátrális keretek közt, a színpadon megy végbe. A végbemenetel mikéntje, módja, lehetősége és tétje a fő témája az Ajánlással nagyjából egy időben, az 1790-es évek végén született Előjátéknak. 

A három beszélő, az igazgató, a komédiás és a költő mind-mind mást akar és mást is vár a darabtól. Az igazgatónak szinte mindvégig a pénztárcája jár a fejében, amely majd a zsebét égeti: a közönségről nem gondol sokat, olyan alkotást szeretne látni, ami becsalogatja a legkülönbözőbb érdeklődésűeket. Így agitál a költőnek: „Ne költői magaslat vonzzon téged! / Neked is a telt ház a jó! / Vedd szemügyre a tisztelt közönséget: / Fele fagyos, fele tahó. / Ez itt színház után kártyázni fog, / Az ott meg egy ringyóval hemperegni; / Szegény Múzsa, minek sürög-forog? / Ilyenekért kár őt igénybe venni!” (121–128. sor) 

A komédiás nem meglepő módon elsősorban a viccet, a humort szeretné hallani a darabban. Ugyan elismeri a költő jogát és vonzódását a fennkölt témák és azok megvalósítása iránt, önmagában mindezt nem tartja elegendőnek: „Az észt, elmét, érzést, a szenvedélyt / Bolondozás nélkül ne mutassátok!” (88–89. sor) 

A költő által emlegetett „jog” („a költő joga”, 135. sor) mindazonáltal a legérdekesebb az Előjátékban. Bár szó esik, méghozzá az igazgató révén, a mű „diribdarabban”, „vegyes felvágottban” (99–100. sor, az eredetiben Ragout, azaz ragu) történő színre állításáról, ami a Sturm und Drang fragmentumokhoz való vonzalmát jelölheti, észrevehető, hogy a sok-sok darabból álló világ lényegi – azaz költői – lepárlása (lásd még az igazgató felszólalását: „Végre költőként kezdj el élni, / Vezényeld a költészetet! / Pontosan tudod, hogy mit várunk, / Mámorító italra vágyunk: / Rajta, főzd azonnal a szeszt!” 220–224. sor) a költőnek valódi szívügye. 

A szívügy pedig szó szerint értendő, és e helyütt már megjelenik a romantikus zsenieszmény lírai előképe, a költői szó erejébe vetett mélységes hit. A lírai szó humán eredetű, és a szív jelképezi, amely a világ kicsinyítő tükre is egyben. Imígy kéri számon a költő az igazgató elvárásait: 

Tán eltékozoljuk a kedvedért

A szép jogot, amely költőket illet,

Amely által megrendítjük a szívet?

Mit minden elem tisztel és megért?

S nem az összhang-e az, ha keblünkből virul,

Mely által a világ a szívbe visszahull? 

„A szép jogot, amely költőket illet”, az értelmezés szempontjából kissé elnagyoltan adja vissza Márton László egyébként érzékeny (és érzéki) fordítása. Goethe költője ugyanis a következőképp replikázik: „Der Dichter sollte wohl das höchste Recht, / Das Menschenrecht, das ihm Natur vergönnt”. Vagyis a legmagasabb (legfontosabb) jogra tart igényt, az emberi jogra, amellyel maga a Természet ruházza őt fel. Ahogyan az Ajánlásban a szélhárfa dala, úgy itt a legfontosabb jog, a költői szó joga a természetből fakad, a Természet adományozza a költő számára, méghozzá emberi jogként, ami elidegeníthetetlen és áruba nem bocsátható. A Természet azonban nem dalol magától, miként a szellemeket megidéző költői dal sem csupán a szél révén, hanem a szél és az aeolhárfa együttműködéseként, azaz natúra és kultúra metonimikus érintkezése által kél szárnyra. A költő ennek itt részletes magyarázatát adja, éspedig oly módon, hogy ezúttal önmagát teszi meg a Természet és az azáltal adományozott emberi jog közegének, még pontosabban: médiumának.

„Az Olympost egyesíteni” tehát „Emberi erő, költőkben lakó” fogja. Talán e ponton igazolható vissza a Heideggernek annyira kedves metafora, nevezetesen, hogy a költészet az elmenekült istenek visszatérésével kecsegtet. A világ kuszaságában és rendezetlenségében a rendet, a jelet felmutató költő – bizonyosan nyelv és világ bonyolult viszonyának dilemmáját is implikálva e helyütt – a Természet által a legmagasabb joggal, mégpedig elidegeníthetetlen joggal felruházott élő entitás, kinek szava azért mindig az igazság hordozója és létesítője, mert az isteni, a természeti és az emberi potenciálját mutatja fel. 

Isteni, természeti és emberi a költői szóban egy, és ez az egy-ség mindig keletkezőben, létrejövőben van. Itt veszi kezdetét a Faust.

Az elején kezdjük. 

Goethe a Faust témájának az 1770-es években állt neki, megírása pedig végigkísérte egész életét. A mű élén 32 soros, stanza formában írt Ajánlás áll, melynek címzettje (vagy címzettjei) nem világos(ak). Az értelmezések szerint lehetnek Goethe ismerősei, barátai, de a közönség vagy akár maguk a drámai költemény szereplői is. 

Az Ajánlás korántsem a Faust utoljára, azaz a befejezést követően íródott szakasza, már csak az időrend miatt sem: feltehetően 1797-ben keletkezett, "amikor Goethe elhatározta, hogy ismét nekiáll a Faust-dráma kidolgozásának" (Márton László, Faust, 8.) Ugyanakkor a verssorok visszatekintő jellegűek, azt a benyomást keltik, mintha szerzőjük az előttünk fekvő mű megírása után volna. Témájában a térben és időben történő messzire kerülés, az eltávolodás, a közelség és a távolság feszültsége dominál. A 20-21. sorban azokról értesülünk, akik már nem hallhatják a művet, valamint azokról, akik majdani olvasói vagy hallgatói lesznek: "Elszállt szavam első visszhangja rég. / Dalomra az ismeretlen tömeg vár." 

A költő dala figyelemre méltó módon egy olyan hangszerhez válik hasonlatossá, amelyet a természet szólaltat meg emberi közreműködés nélkül: ez a hangszer az aeolhárfa, azaz a szélhárfa. A természetlíra jelképe azért nyerhet jelentőséget, mert instrumentumként a natúra és a kultúra közti kapcsolódást teremti meg. A szél által megszólaltatott hangszekrény a költői szóval lesz azonos. Ugyanakkor a lírai hang mint anyagtalan, szinte légies közeg a rég eltávozottak szellemét is megidézi, egészen pontosan eggyé válik velük: 

S a rég elhalványult vágy elfog engem

E csöndes, komoly szellemek után. 

Szállnak határozatlanul és könnyen 

Halk hangjaim, mint aeolhárfa tán.

Ugyancsak figyelemre méltó, hogy Márton László fordítása különös kétértelműséget visz a fent citált négy sorba: a "határozatlanul és könnyen" szállók lehetnek az egy sorral feljebb szereplő régi szellemek, valamint – természetesen – az ajánlást író költő "halk hangjai" (a lírai én). 

Az Ajánlás zárása egyfajta summázat, amely sajátos kiazmusban, keresztirányú paradoxonban csúcsosodik ki: 

Megborzongok, s könnyet követ a könnyem. 

Szelídség enyhít szívem szigorán: 

Ami enyém, azt messzeségben látom, 

S mi eltűnt, az lesz minden valóságom.

Vajon mi az, ami az "enyém", de már messze van tőlem, és miért lesz, mi eltűnt, "minden valóságom"? A távoli, a messzire került helyettesíti, aminek lennie kellene, és ami van, az tulajdonképpen elérhetetlenül messzire került? Talán a költészet nemesít arra, hogy visszakerüljön minden, mi eltűnt, s a teremtő költői szó lép a valóság helyébe? (Vessük össze e két sort József Attila Eszméletének soraival: "Csak ami nincs, annak van bokra, / csak ami lesz, az a virág, / ami van, széthull darabokra." A későmodernség e megkerülhetetlen nagy versében a hangoltság a Goethéével szemben, mely inkább melankolikus, egyértelműen negatív.) 

Márton László fordításához két apró megjegyzés. Az egyik, hogy a 32 soros Ajánlásban kétszer szerepel rímhelyzetben a 'még', és egyszer a 'már' szócska. Ez picit esetlenné teszi a szóban forgó helyeken, ahogyan meglehetősen szemet (és fület) szúr a fentebb elsőként kiemelt részletben az "aeolhárfa tán" zárlatban a sorvégi "tán". Jékely fordításában ez a passzus a következőképp szerepel: "íme, lebben / a rezge dal eolhárfa gyanánt". Az angol fordításban pedig emígy: "like an aeolian harp my murmuring song / lets its uncertain tones float through the air." Jékelynél szinte azonosítás történik, az angolban és Mártonnál hasonlítás, bár az előbbiben a hasonlító kerül előre, utóbbinál a hasonlított. Ezek után talán furcsán hangzik, hogy a Márton László-féle, kissé sutának érződő "tán"-végű új magyarítás áll a legközelebb az eredetihez, hiszen Goethe megoldása a következő: "Und mich ergreift ein längst entwöhntes Sehnen / Nach jenem stillen, ernsten Geisterreich, / Es schwebet nun in unbestimmten Tönen / Mein lispelnd Lied, der Äolsharfe gleich." Vagyis a 'gleich' kerül rímhelyzetbe, mely a föntebb megjelenő 'Geisterreich'-ra, azaz a 'szellembirodalomra' íródik rá. 

Mindez ugyanakkor arra is felhívja a figyelmet, hogy a korábban említett, Márton László által teremtett kétértelműség a német eredetiben némiképp rejtettebben jelenik meg: ha jól érzékelem, a "Geisterreich" és a "Lied" főnevekre egyaránt történhet visszautalás az "es schwebet"-tel, sőt az egyedi használatú "Sehnen" egyszerre vágyódás és hangszer húrja, melyek e verssorok retorikájában szintén kiterjednek a hasonlító szerkezetben megjelenő, illetve az azt követő konklúzióra.

A dal hangjai tehát szélhárfa dalaként szállnak, lebegnek, függőben vannak (schweben), mint a múltak szelleme és a hangszer húrjai. 

Ez a blog Johann Wolfgang Goethe Faustjáról szól. 

A világirodalom klasszikusát többen is átültették magyarra, legutóbb Márton László 2015-ben, a Kalligram Kiadó gondozásában. A fordítói munka valójában hosszú éveket ölelt föl, csakúgy, mint az eredeti mű megírása: Goethe szinte egész életében dolgozott rajta, hol félretette, hol visszatért a kételyek gyötörte tudós, valamint az ördög, Mephistopheles figurájához. 

Az itt születő bejegyzések a Faust olvasásakor keletkező lehetséges kérdéseket és dilemmákat rögzítik. Felfogható olvasónaplóként is. A posztok nem kívánnak átfogó értelmezéseket nyújtani, pláne nem kizárólagosakat. Az új fordítás alapján igyekeznek a valaha íródott egyik legnagyobb mű egyes kérdéseire reflektálni, használva olykor az eredeti német szöveget. 

Azt gondolom, a Faust soha nem elévülő, mindig aktuális kérdései újra és újra fölteendők és megválaszolásra ösztökélők. Bár Goethe mesterművének könyvtárnyi szakirodalma van, jelen gondolatmenetek nem a szakirodalomhoz szólnak hozzá, vagy nem azt akarják gazdagítani (noha bejegyzőjük irodalmár). A jegyzetek pillanatnyi olvasásállapotokat érnek tetten. Az olvasónapló e speciális formája talán a blogoszféra világában is megtalálja a helyét és olvasóit, hozzászólóit.