Az elején kezdjük. 

Goethe a Faust témájának az 1770-es években állt neki, megírása pedig végigkísérte egész életét. A mű élén 32 soros, stanza formában írt Ajánlás áll, melynek címzettje (vagy címzettjei) nem világos(ak). Az értelmezések szerint lehetnek Goethe ismerősei, barátai, de a közönség vagy akár maguk a drámai költemény szereplői is. 

Az Ajánlás korántsem a Faust utoljára, azaz a befejezést követően íródott szakasza, már csak az időrend miatt sem: feltehetően 1797-ben keletkezett, "amikor Goethe elhatározta, hogy ismét nekiáll a Faust-dráma kidolgozásának" (Márton László, Faust, 8.) Ugyanakkor a verssorok visszatekintő jellegűek, azt a benyomást keltik, mintha szerzőjük az előttünk fekvő mű megírása után volna. Témájában a térben és időben történő messzire kerülés, az eltávolodás, a közelség és a távolság feszültsége dominál. A 20-21. sorban azokról értesülünk, akik már nem hallhatják a művet, valamint azokról, akik majdani olvasói vagy hallgatói lesznek: "Elszállt szavam első visszhangja rég. / Dalomra az ismeretlen tömeg vár." 

A költő dala figyelemre méltó módon egy olyan hangszerhez válik hasonlatossá, amelyet a természet szólaltat meg emberi közreműködés nélkül: ez a hangszer az aeolhárfa, azaz a szélhárfa. A természetlíra jelképe azért nyerhet jelentőséget, mert instrumentumként a natúra és a kultúra közti kapcsolódást teremti meg. A szél által megszólaltatott hangszekrény a költői szóval lesz azonos. Ugyanakkor a lírai hang mint anyagtalan, szinte légies közeg a rég eltávozottak szellemét is megidézi, egészen pontosan eggyé válik velük: 

S a rég elhalványult vágy elfog engem

E csöndes, komoly szellemek után. 

Szállnak határozatlanul és könnyen 

Halk hangjaim, mint aeolhárfa tán.

Ugyancsak figyelemre méltó, hogy Márton László fordítása különös kétértelműséget visz a fent citált négy sorba: a "határozatlanul és könnyen" szállók lehetnek az egy sorral feljebb szereplő régi szellemek, valamint – természetesen – az ajánlást író költő "halk hangjai" (a lírai én). 

Az Ajánlás zárása egyfajta summázat, amely sajátos kiazmusban, keresztirányú paradoxonban csúcsosodik ki: 

Megborzongok, s könnyet követ a könnyem. 

Szelídség enyhít szívem szigorán: 

Ami enyém, azt messzeségben látom, 

S mi eltűnt, az lesz minden valóságom.

Vajon mi az, ami az "enyém", de már messze van tőlem, és miért lesz, mi eltűnt, "minden valóságom"? A távoli, a messzire került helyettesíti, aminek lennie kellene, és ami van, az tulajdonképpen elérhetetlenül messzire került? Talán a költészet nemesít arra, hogy visszakerüljön minden, mi eltűnt, s a teremtő költői szó lép a valóság helyébe? (Vessük össze e két sort József Attila Eszméletének soraival: "Csak ami nincs, annak van bokra, / csak ami lesz, az a virág, / ami van, széthull darabokra." A későmodernség e megkerülhetetlen nagy versében a hangoltság a Goethéével szemben, mely inkább melankolikus, egyértelműen negatív.) 

Márton László fordításához két apró megjegyzés. Az egyik, hogy a 32 soros Ajánlásban kétszer szerepel rímhelyzetben a 'még', és egyszer a 'már' szócska. Ez picit esetlenné teszi a szóban forgó helyeken, ahogyan meglehetősen szemet (és fület) szúr a fentebb elsőként kiemelt részletben az "aeolhárfa tán" zárlatban a sorvégi "tán". Jékely fordításában ez a passzus a következőképp szerepel: "íme, lebben / a rezge dal eolhárfa gyanánt". Az angol fordításban pedig emígy: "like an aeolian harp my murmuring song / lets its uncertain tones float through the air." Jékelynél szinte azonosítás történik, az angolban és Mártonnál hasonlítás, bár az előbbiben a hasonlító kerül előre, utóbbinál a hasonlított. Ezek után talán furcsán hangzik, hogy a Márton László-féle, kissé sutának érződő "tán"-végű új magyarítás áll a legközelebb az eredetihez, hiszen Goethe megoldása a következő: "Und mich ergreift ein längst entwöhntes Sehnen / Nach jenem stillen, ernsten Geisterreich, / Es schwebet nun in unbestimmten Tönen / Mein lispelnd Lied, der Äolsharfe gleich." Vagyis a 'gleich' kerül rímhelyzetbe, mely a föntebb megjelenő 'Geisterreich'-ra, azaz a 'szellembirodalomra' íródik rá. 

Mindez ugyanakkor arra is felhívja a figyelmet, hogy a korábban említett, Márton László által teremtett kétértelműség a német eredetiben némiképp rejtettebben jelenik meg: ha jól érzékelem, a "Geisterreich" és a "Lied" főnevekre egyaránt történhet visszautalás az "es schwebet"-tel, sőt az egyedi használatú "Sehnen" egyszerre vágyódás és hangszer húrja, melyek e verssorok retorikájában szintén kiterjednek a hasonlító szerkezetben megjelenő, illetve az azt követő konklúzióra.

A dal hangjai tehát szélhárfa dalaként szállnak, lebegnek, függőben vannak (schweben), mint a múltak szelleme és a hangszer húrjai.