Hárman lépnek a deszkákra: a színházigazgató, a drámaköltő és a komédiás. A 41. sor tanúsága szerint a nézők „Már ott ülnek magasra vont szemöldökkel”, és várják, hogy elkezdődjék a „világdráma”, mely a Faustból az alkotók szándéka szerint ki kell kerekedjék. „Ragyogjon a kis és a nagy égi Fény, / A csillagokból van rogyásig, / Vannak vizek, tüzek, sziklafal sem hiányzik, / Van állat, madár s mindenféle lény. / Szűk bódénkba így fér bele / A Teremtés egész köre. / Óvatos gyorsasággal járva végig, / Juss égből földön át pokolfenékig!” (235–242. sor)

A Faust világra, avagy létrejövetele tehát olyan keletkezés, amely egyúttal az egész világot mennybolttól a pokolig előhívja, és mindez teátrális keretek közt, a színpadon megy végbe. A végbemenetel mikéntje, módja, lehetősége és tétje a fő témája az Ajánlással nagyjából egy időben, az 1790-es évek végén született Előjátéknak. 

A három beszélő, az igazgató, a komédiás és a költő mind-mind mást akar és mást is vár a darabtól. Az igazgatónak szinte mindvégig a pénztárcája jár a fejében, amely majd a zsebét égeti: a közönségről nem gondol sokat, olyan alkotást szeretne látni, ami becsalogatja a legkülönbözőbb érdeklődésűeket. Így agitál a költőnek: „Ne költői magaslat vonzzon téged! / Neked is a telt ház a jó! / Vedd szemügyre a tisztelt közönséget: / Fele fagyos, fele tahó. / Ez itt színház után kártyázni fog, / Az ott meg egy ringyóval hemperegni; / Szegény Múzsa, minek sürög-forog? / Ilyenekért kár őt igénybe venni!” (121–128. sor) 

A komédiás nem meglepő módon elsősorban a viccet, a humort szeretné hallani a darabban. Ugyan elismeri a költő jogát és vonzódását a fennkölt témák és azok megvalósítása iránt, önmagában mindezt nem tartja elegendőnek: „Az észt, elmét, érzést, a szenvedélyt / Bolondozás nélkül ne mutassátok!” (88–89. sor) 

A költő által emlegetett „jog” („a költő joga”, 135. sor) mindazonáltal a legérdekesebb az Előjátékban. Bár szó esik, méghozzá az igazgató révén, a mű „diribdarabban”, „vegyes felvágottban” (99–100. sor, az eredetiben Ragout, azaz ragu) történő színre állításáról, ami a Sturm und Drang fragmentumokhoz való vonzalmát jelölheti, észrevehető, hogy a sok-sok darabból álló világ lényegi – azaz költői – lepárlása (lásd még az igazgató felszólalását: „Végre költőként kezdj el élni, / Vezényeld a költészetet! / Pontosan tudod, hogy mit várunk, / Mámorító italra vágyunk: / Rajta, főzd azonnal a szeszt!” 220–224. sor) a költőnek valódi szívügye. 

A szívügy pedig szó szerint értendő, és e helyütt már megjelenik a romantikus zsenieszmény lírai előképe, a költői szó erejébe vetett mélységes hit. A lírai szó humán eredetű, és a szív jelképezi, amely a világ kicsinyítő tükre is egyben. Imígy kéri számon a költő az igazgató elvárásait: 

Tán eltékozoljuk a kedvedért

A szép jogot, amely költőket illet,

Amely által megrendítjük a szívet?

Mit minden elem tisztel és megért?

S nem az összhang-e az, ha keblünkből virul,

Mely által a világ a szívbe visszahull? 

„A szép jogot, amely költőket illet”, az értelmezés szempontjából kissé elnagyoltan adja vissza Márton László egyébként érzékeny (és érzéki) fordítása. Goethe költője ugyanis a következőképp replikázik: „Der Dichter sollte wohl das höchste Recht, / Das Menschenrecht, das ihm Natur vergönnt”. Vagyis a legmagasabb (legfontosabb) jogra tart igényt, az emberi jogra, amellyel maga a Természet ruházza őt fel. Ahogyan az Ajánlásban a szélhárfa dala, úgy itt a legfontosabb jog, a költői szó joga a természetből fakad, a Természet adományozza a költő számára, méghozzá emberi jogként, ami elidegeníthetetlen és áruba nem bocsátható. A Természet azonban nem dalol magától, miként a szellemeket megidéző költői dal sem csupán a szél révén, hanem a szél és az aeolhárfa együttműködéseként, azaz natúra és kultúra metonimikus érintkezése által kél szárnyra. A költő ennek itt részletes magyarázatát adja, éspedig oly módon, hogy ezúttal önmagát teszi meg a Természet és az azáltal adományozott emberi jog közegének, még pontosabban: médiumának.

„Az Olympost egyesíteni” tehát „Emberi erő, költőkben lakó” fogja. Talán e ponton igazolható vissza a Heideggernek annyira kedves metafora, nevezetesen, hogy a költészet az elmenekült istenek visszatérésével kecsegtet. A világ kuszaságában és rendezetlenségében a rendet, a jelet felmutató költő – bizonyosan nyelv és világ bonyolult viszonyának dilemmáját is implikálva e helyütt – a Természet által a legmagasabb joggal, mégpedig elidegeníthetetlen joggal felruházott élő entitás, kinek szava azért mindig az igazság hordozója és létesítője, mert az isteni, a természeti és az emberi potenciálját mutatja fel. 

Isteni, természeti és emberi a költői szóban egy, és ez az egy-ség mindig keletkezőben, létrejövőben van. Itt veszi kezdetét a Faust.